Na sziasztok!:))
Meghoztam a következő részt, nagyon remélem hogy tetszik!:D
Na jó olvasást, puszillak titeket!<3
Nem mondtunk semmit. Egyből lemerevedtünk. Zac felém bökött, de nem is vettem észre. Csak álltam, halálraítélt arcal, és bámultam magam elé.
Hogy a fenébe került Zac kése a pincér hátába? Miért pont az övébe? Mégis ki tette? De legfőképpen HOGYAN?! Ezek keringtek megállás nélkül a fejemben, míg Doce össze nem szedte magát.
- Gyerünk gyerekek, a helyetekre most! - tapsolt. - Nincs itt semmi látnivaló, gyerünk már!! - itt már ingerültebb volt.
Visszasétált mindenki az asztalához. Mi még mindig nem voltunk magunknál, a többiek úgy tettek, mintha semmi sem történt volna..
- Haver a késed! - szólaltam meg végül. - Hogy? Miért...- alig bírtam kibökni a szavakat úgy meg voltam szeppenve.
- Fogalmam sincs! Épp felakartam vágni a zsemlét, emlékszel! Akkor meg hopp, nincs sehol... Járt itt valaki, hogy elvihesse? - nézett rám.
- Nem, senki. Mindenki a helyén ült békességben.
- Ez mindenesetre fura. Szellem meg nem lehetett, mivel nem léteznek. - mondta. - Ugye? - tette fel a kérdést, elbizonytalanodott látom ő is.
- Nem. Legalábbis úgy tudom. Biztos van valami meg magyarázható dolog nyugi.
Ennyiben hagytuk a dolgot, úgyis kiderül majd.
Mindenesetre furák ezek a Románok. Gondoltam.
Doce elmondta, hogy ma nincs semmi dolgunk, mivel az igazi megpróbáltatás holnaptól kezdődik, így nyugodtak voltunk. Ebédre kell csak lejönni. Mindenki azonnal özönlött fölfele, mi inkább megvártuk míg lesz hely egyáltalán kitolni a széket. Majd felmentünk a szobánkba. Fura. Sosem voltunk ennyire szótlanok. Gondolom ez az eset tehette ezt. Vagy az hogy majdnem 5-ig kártyáztunk..Hmm.
- Na mi csináljunk? - kérdezte Zac.
- Fogalmam sincs. Este kijátszottuk magunkat, szóval..Nézzünk kicsit körül. Na? - meresztettem rá a szemeimet.
- Nem tudom hogy ez jó ötlet-e. - mondta őszíntén. - Lehet hogy a pincért is azért nyírták ki, mert körülnézett.
- Nem hiszem. Szerintem annak összetettebb oka volt. Majd kiderítjük.
- Óóh Scooby doo-t játszunk? - jelent meg egy mosoly az arcán.
- Ahogy mondod. - nevettem.
Épp mentünk volna ki, mikor kopogtak az ajtón.
- Gyere! - ordítottunk ki. Na kik jöttek be? A lányok.
- Mi csináltok? - kérdezte Alice.
- Semmit. Épp készülünk elmenni. - mondtam.
- Hová? - kíváncsiskodott.
- Az a helyzet, hogy az még mi sem tudjuk - ingattam a fejem.
- Felnéztünk még az emeletünkről, és fölfelé még sok szint van.. Megnézhetnénk mi van ott..
- Jó, gyertek. - mosolygott Zac.
Így tehát négyen kerekedtünk útra. Kimentünk a szép lakosztályunkból, és a lépcsőn indultunk útnak fölfelé. Ahogy említettem, itt is tele volt a fal minden félével. De szerencsére nem volt olyan ijesztő, mint a Roxfort. Egy lépcső volt fölfelé csak.
- Szerintetek mi vár ránk kint? -kérdezte Bekki.
- Hogy-hogy mi vár? Ott az utca, fák.. - kezdte sorolni Zac.
- Nem úgy te lüke! - Úgy kint, hogy amikor kint fogunk "lakni" a természetben. Hogy lesz az egész? Ti nem vagytok kíváncsiak?
- Dehogynem! De az nem azt jelenti, hogy ki is mennék. - mondtam. - Honnan tudod, hogy nem úszítanak ránk egy medvét éjszaka, hogy támadjon meg, hátha meg tudod magad védeni? Vagy ha fán alszol, vágják ki a fát, hogy milyen gyorsan mászol le? - kérdeztem. Én komolyan gondoltam, de a többieknek valahogy vicces volt.
- Csak nem csinálnak ilyet! - nevetett Zac. De mikor látta, hogy a kérdésére mindenki komolyan néz, változtatott. - Ugye?
- Figyu, nem tudom mire képesek. Szerintem még olyanra is számíthatunk, mint ami az éhezők viadalában volt, csak nem kell egymással végeznünk.
- Még jó! Nem tudnálak titeket megölni. - mondta Bekki.
Közben feljebb értünk, úgy tűnt nincs már több emelet fölfelé. Bevallom őszintén ijesztőre számítottam az egész hely azért kicsit nyomasztó volt. De a fönti rész! Dehogy! Mint egy nagy luxusvilla. Kb, mint vasember nappalija, úgy nézett ki. Szép fehér színű kanapék széjjel, egy nagy TV középen az egyik falon, ami díszkövekből volt kirakva. Alatta Hifi, meg a többi. Hangfalak oldalt, és a Nagy üveg ablakokon volt kilátás. Egyszerűen mesés volt.
Nem is értem, hogy nézhet ki úgy al alsó szint, ha ez ilyen. El akarják ijeszteni a megszállókat?
- Ti meg mit kerestek itt? - szólt egy tompa hang.
mire mindannyian megpördültünk gyorsan.
- Semmit. - feleltünk egyszerre. Egy fiatalabb férfi állt a lépcső tetején. Kicsut borostásabb volt, egyszerű farmerban, és fehér pólóban. Barna haját nem hagyta olyan nagyra nőni, csak épp nem tüskés.
- Miért jöttetek ide? - kérdezte.
- csak megakartuk nézni mi van legfelül. Elnézést. - mondta Alice.
- Engem nem érdekel a bocsánat kérésetek, felengedtek ide? - vonta föl a szemöldökét. Olyan kísérteties volt.
- Nem. - sütöttük le a szemünk.
- Akkor meg. minek ácsorogtok még ott? Mars lefelé!
Mindannyian gyorsan megindultunk, de én még visszafordultam.
- Ezt még megbánjátok kölykök! Jól el fog veletek bánni a sors! - mutatott felém. Volt valami a szemében, és abban ahogy rám mutatott. Még soha nem éreztem ilyet. Mintha átkot szórt volna rám. Hirtelen megpördült velem a világ egyszer.
Sürgettem lefele a többieket, minél hamarabb lent akartam lenni.
- Bocsánat, de nekem be kell mennem a szobába, ne haragudjatok! - mondtam, majd gyorsan besiettem. Lehuppantam az ágyra, és máris jobb érzés volt. Valami biztos. Eddig majdnem minden lépésnél elestem. Hátra dőltem, és két kezem közé fogtam az arcom.
Mi volt ez? Miért mondta hogy Jól el fog veletek bánni a sors!? Hogy értette? Miért mutatott olyan furán? Mindezek tetejébe, miért lettek ilyen rosszul tőle? És a többiek miért nem érezték mind ezt?
Még mindig az ágyon tanácskoztam magamban, mikor Zac rontott be a szobába.
- Jól vagy? -kérdezte aggodalmasan. - Mintha fönt történt volna valami..
- Nem tudom mi történt. Te nem érezted a Férfin azt a fura..
- Kisugárzást, mintha bántani akarna. De, éreztem. Meg is szédültem tőle. Azt hittem csak én.
- Hála az égnek! Azt hittem megbolondultam.
- Nem. De én sem értem.
- A lényeg hogy itt vagyunk. Megyek lefürdök, hátha segít kiereszteni a gőzt. sétáltam be a fürdőszobába. Nem segített. De szomorúbb sem lettem. Ami azt illeti..
- Zac! - szóltam, miközben mentem ki. Egy óriási pók van a fürdőben..-kezdtem, mire Zac felugrott, és mintha eddig nem félt volna tőle, egyszer csak befutott, és visszakiáltott.
- Hol??
- A mosdókagylónál, lent a csempe szélén. - ordítottam vissza.
- Ááááhhh! - hallatszott a barbár kiáltás. Kicsit meglepődtem, hogy túl járt az eszén az állat, de..
- Meg van! - jött ki diadalmasan.
- Grat haver. - nevettem.
- Mi van? Tudod milyen nagy volt? Nem illik ezzel csak úgy viccelődni..
- Tudom, láttam. Ami azt illeti, én vettem észre. - figyelmeztettem.
- Ez igaz. bólintott. - De én csaptam le.
- Örülj. - hagytam ennyiben.
Átöltöztünk, én egy kék inget, meg farmert húztam, Zac is hasonlóan tett.
- Te nem nézünk át, hogy Bekkién szobája milyen? - kérdezte.
- Felmehetünk végül is.
Bekopogtunk, majd be is mentünk. Ők épp a földön ülve játszottak valamit. Zac oda ment, én inkább leültem az egyik ágyra, és az ottani füzetet a kezembe véve, bele lapoztam.
- Mit játszotok? - kérdezte Zac.
- Munckin. - felelte Bekki. Ismered?
- Nem. - rázta hozzá a fejét. - Megtanítjátok?
- Nagyon bonyolult. Inkább játszunk mást. - mondta Alice.
- Fuu milyen türelmes vagy. - nevetett Zac.
- Jól van, bocsi. Csak én is nehezen tanultam meg..
- Attól én lehetek ügyes. - tiltakozott. Az egész olyan röhejes jelenet volt.
- Majd én megtanítom neked! - mondta Bekki.
Alice meglátta mi csinálok, és ott termett mellettem.
- Ezt ne nézd meg légy szíves! - vette ki a kezemből a rajzos füzetet.
- Pedig igazán szép rajzok. A tied? - kérdeztem.
- Igen. Nem szeretem emberek előtt mutogatni.
- Miért nem? Tényleg jók.
- Nem baj.
- Jól láttam, hogy egy rajz sincs rólam? - próbáltam sértődött fejet vágni.
- Igen. - nevetett.
- Meg tudhatnám, hogy mégis miért? - tudakoltam.
- Csak úgy, nem rég találkoztunk, és..
- És mi? Engem azonnal mindenki megjegyez! - mondtam.
- Jó, de nem hagytad hogy befejezzem! Azt akartam, hogy és van olyan, akit évek óta ismerem, de még egyetlen rajz sem készült róla. Ez nem azt jelenti, hogy enm jegyzek meg valakit, vagy nem fontos nekem. érted? - nézett rám.
- Igen. Így már világos. De akkor is. Csinálhatnál rólak mondjuk egy ilyet. - mondtam, és kicsit oldalra döntöttem a fejem, majd fülig érő szájjal vigyorogtam. Ez ki ütötte nála a biztosítékot, nagyon nevetett. Én is vele.
- Érted már? - kérdezte Bekki. Zacc nagyon hevesen bólogatott. Valószínűleg nem vette észre, hogy kérdez valamit.
Majd megrázta a fejét, mikor feltűnt. - Ja, nem. - Szegény Bekki a kártyákat fogva a földön, kezdett el röhögni. - Ne már! Eddig magyaráztam, és még mindig semmi?
- ü-ü- rázta a fejét szerencsétlenül.
- Te komolyan reménytelen vagy. - Ezzel felállt, és elnyúlt az egyik fotelban.
- Te Will! - szólt, mire felkaptam a fejem.
-A te barátod, egyszerűen reménytelen eset. Nem lehet neki megtanítani. Képtelen megjegyezni a leg apróbb részletet is...
- Én mondtam! - szakította félbe Alice.
- Ebéééd!!! - ordítottak be a szobába.
Lementünk ebédelni. Finom illatok keringtek, de nem tudtuk, hogy mi lehet. Ugyanoda ültünk, mint reggel. De most nagyon figyeltünk, hogy mi történik az asztal körül. Nem volt semmi szokatlan.
Doce elmondta, hogy délutánra város nézést tervezett, mivel többet nem lesz rá lehetőség. Holnap megyünk el, aztán onnan már haza.
Felmentünk a szobánkba, és örömmel díjaztuk, hogy nem volt egyenlőre semmi különös.
- Egyébként melyik városban vagyunk? Csak hogy kicsit képben legyek - kérdeztem.
- Ha jól tudom Brasov-ban.- szólt valaki a folyosóról.
Mivel csak háromkor volt találkozó lent az előtérben, így volt időnk hülyülni. Én pókerezni akartam, de Zac ragaszkodott hozzá, hogy nézzünk bugyuta TV-műsorokat. Találtunk valami ázsiai műsort, amin fogalmam sincs mi ment. Azzal szórakoztunk, hogy próbáltuk kitalálni, mit is akarnak mondani.
- Nem, biztos nem azt, hogy Buta vagy! - tiltakozott Zac. - inkább, hogy nagyon szeretlek.
- Kétlem, hogy ezt mondaná. Az két pasi, ha nem tűnt volna föl. - néztem rá elég furán. - És most? Fogadjunk, a séród rémes, de edd meg a levest kérlek.
- Neem! Biztos azt, hogy jól áll a..a..puli kutya haj! De ebédelj! - Na én itt nem bírtam tovább, elnevettem magam. - Ezt nem mondod komolyan?
- De, miért is ne? - mit tesz isten? Igaza lett! Az egyik, abban a pillanatban adott egy puszit a másik fejére.
- Talán a gyereke. - próbálkoztam.
- Nem hiszem. - ábrándított ki Zac.
Tényleg nem volt az. Legalább is szerintem. Még szórakoztunk egy ideig ezeken, majd lementünk, mert idő volt. Nem nagyon vittünk semmit, a szokásost. pénz, iratok, telefon. Ez mind egy övtasiba, de nem hastasiként hordjuk! Hanem mint a normális tinédzserek, hátul, kicsit lelógatva, de nem nagyon! Csak hogy épp jól nézzen ki.
Már majdnem mindenki ott volt. De szerencsére Doce nem, így nem késhettünk el.
Felszálltunk a buszra, majd elmentünk szerintem a város központig. Ott kitettek minket.
Doce meg mutatott nekünk pár várat, nevezetességet, majd olyan fél 5 körül, szabadjára engedett, hogy 3 óra múlva pontosan ugyanitt találkozunk. Elmentünk pénztváltani, majd benéztünk a boltokba. Szokásos vásárló utca volt, minden féle szuvenírrel voltak tele a butikok.
- Ezt nézd! - emeltem fel egy vudu baba féleséget, sálba bugyolálva. - Én vagyok a kis Zac, fogadj örökbee! - szóltam nagymamis hangon.
Erre felemelt egy hűtőmágnest (?) és azzal válaszolt. - Nem fogadlak örökbe sajnos, mert nem hasonlítasz rám. - majdnem jó volt a hangja! Még egy kis mamis kellett volna bele..De folytatta, rám nézve. - Te meg fiacskám, olyan babucit találj nekem, ami illik hozzám.
Én röhögő görcsöt kaptam, de Zac is. Ennyire sosem szoktunk lököttek lenni. Az eladó mondott is valamit románul, de nem értettük. Mindenesetre kiabált, úgyhogy gondolom, hogy kiküldött. Gyorsan kimentünk hát, és a következőbe át. Az pechünkre egy ékszer bolt volt, fordultunk is meg, de az eladó már észre vett.
-
Aici aici! construirea de bijuterii! - mondta. Ezzel beljebb invitált a boltba, és mutagatni kezdett mindenféle láncokat, karkötőket.
- Köszönjük, de nem! - mondtam. Nem értette. megpróbáltam angolul, de az sem működött. Végül villám sebesen kirohantunk a boltól, oda már nem jött utánunk.
- Fu haver, ez meleg volt.. törölte a homlokát Zac.
- Az, az..
Az idő további részét, hasonló képpen töltöttük, kivéve, hogy bementünk még enni a KFC-be.
Mindent megnéztünk. A Budha szobroktól kezdve, (amivel természetesen hülyültünk, mire kiküldtek) a festményekig. Egyébként nem lehetett szem elől téveszteni, hogy Brasov nagyon gyönyörű. Mivel sok időnk volt (nem töltöttünk ezer évet egy boltban), így volt időnk kicsit várost nézni is. Például felmentünk egy toronyba, ami nagyon magas volt. Onnan be lehetett látni, egész Brasov-t.
Végül visszatértünk a kiinduló pontig, én vettem egy hűtőmágnest, meg egy sas emblémájú nyakláncot. Tipikus férfi nyaklánc volt, kicsit hosszabb, és bőr volt a szára. Maga a sas az csak egyik szárnyát tárta ki.
Mást nem találtam. Zac is vett, de ő cápa fogas nyakláncot. Mániája a cápa. Pedig fél tőlük. Talán ezért lehet, hogy mindent tud tóluk. Ő még egy bögrét vett, mégpedig olyan felirattal: I love my humour. Megtalálta, a legjobban hozzáillő bögrét. Saját humorérzék?(:DD)
Felszálltunk a buszra, és elfoglaltuk a helyünket. Épp néztük a szép ivó eszközét, mikor megláttam valamit.
- Tesó, mi az a kezeden? - mutattam a készfeje alatt lévő jelre. Olyan volt, mint egy rúna, de mégsem az. Szerencsére a csuklóját alul volt, nem látszott fellülről.
- Fogalmam sincs. De neked is ott van..
