1. Fejezet. - Hogy lehet ez?

  Sziasztok!:) 
Itt van a következő rész, remélem azért jó lett, várom a komikat, nekem az a tapasztalatom, hogy lehet maradok inkább mesélő szemszögben, úgy több ihlet jött, de gondoltam, már kiírtamy hogy Will, akkor Will szemszög..:D Jó olvasást, Puszillak titeket!<33


   Mikor felébredtem, nem Zac-et találtam magam mellett. Hanem egy lányt. Egy gyönyörű volt. Hosszú szőke haja egyenesen omlott a vállára, a szemét nem láttam, mivel aludt.  Karján nem volt csak 1-1 karkötő. Kinéztem az ablakon, de nem tudtam megállapítani, hogy hol vagyunk. Csak azt, hogy hegyek közt. Körül néztem kicsit a buszon, és meglepetésembe Zac-et a magam előtti ülésen találtam, egy másik lánnyal. Na, gondoltam. Első dolga volt becsajozni jellemző..

Miközben nagyban ps-eztem, egyszer csak mocorogni kezdett mellettem a lány.
- Szia. - köszönt. Nagyon szép élénk kék színű szeme volt.
- Szia. - válaszoltam.
- Én Alice Clark vagyok. Bocsánat hogy ide ültem, meg kellett volna kérdeztem, de annyira aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged.
-  Én Will Graham. Semmi baj, csak meglepődtem, hogy nem a haverom ül mellettem.
- Megértem. - mosolygott a lány.
- Nem tudod véletlen hova megyünk?
- De, Erdélybe.
- Komolyan? - kerekedett el a szemem. Hogy-hogy? Vagy miért?
- Mivel ez egy túlélő tábor féle lesz, olyan körülmények kellenek. És itt sok az erdő, meg a barlang. Gondolom.
- Hmm. - bólogattam. - Ez igaz.
 Ez után már nem nagyon beszélgettünk, egészen addig, amíg Zac fel nem ébredt.
 - Héé! - szólt.
- Na végre hogy felébredtél álomszuszék! - mondtam neki ököl pacsi közben.
- Én? Te aludtál be, rögtön az indulás előtt..
- Az más! Hajnal volt az isten szerelmére! Hogy hogy nem mellém ültél?
- Bocs haver, Bekki tök jó fej, és te aludtál, hát mellé, ültem, hogy beszélgessünk.- Vigyorgott.
- Jól van, semmi baj.
- Szia, Bekki Turner vagyok. - Mosolygott a lány. Tényleg kedvesnek tűnt. Hosszú barna haja volt, és ugyanolyan színű szeme. Sugárzott róla a boldogság.
- Szia, és Will Graham. - válaszoltam egy mosoly kíséretében.
Beszélgettünk egy ideig, Alice is összebarátkozott Zac-el, (Bekkivel már barát nők voltak)

Már rég este volt, mikor oda értünk a szállásunkra. Korom sötét volt, alig láttunk valamit. Még a lámpák s alig világították meg az utcát. Annyit észre vettem, hogy egy irgalmatlan magas fekete Épületbe megyünk be. A ház belsejében azonban meglepetés ért. Legalábbis engem. Amint beléptem, persze a többiekkel együtt, egy hatalmas terem tárult elénk, olyan világos volt, hogy hunyorognom kellett. Egy hosszú lépcsőn kellett fölmenni, ha emeletes házban lennénk, legalább öt-öt sétálhattunk. De ez inkább kastély volt. Felfelé a falakon festmények, térképek, és puzzle-ök sorakoztak. Egyik másik még ijesztő is volt egy kicsit.
Egyszer csak meg álltunk.
-Itt vagyunk. Ez lesz a fiúk része, és egyel feljebb a lányoké. - szólt a vezető tanár, akinek az út eleje óta nem tudom a nevét. Felnéztünk a lépcsőre...Elég sokat kellett menni a következő szintig. És ki más vinné a cuccaikat, mint mi fiúk? Mi Zac-el felvittük Alice, és Bekki bőröndjét, aztán felmondtuk a szolgálatot. Ennyi elég volt.
Beosztották a szobákat. Mi két ágyasba voltunk, egyszerűen nem lehet szavakba önteni. Úgy nézett ki, mint egy teljes lakosztály. Az egész. hatalmas ágyak, szekrények, tükrök, mindenütt. Külön fürdőszobánk is volt, jakuzzival, és tusolóval egyaránt.
- Öcsém, mi tényleg itt fogunk lakni? - kérdezte tágra nyílt szemekkel Zac.
- Úgy tűnik tesó. Aztaa de jó! Haha *további nevetés* - ugrottam föl az ágyra.
- De mi ebben a túlélés?
- Nem mind1? Elküldtek erre a csodálatos helyre, ingyen! Örülj neki! - válaszoltam. Majd gondoltam körül nézek még egy kicsit, így kimentem a folyosóra. Kicsit ismerkedni. Zac úgy döntött lefürdik, azért csak éjszaka van. Nekem viszont nem jött álom a szememre.
 Először a saját emeletemet jártam végig, kíváncsi voltam hány fiú van. Egész sok. Majd gondoltam föl megyek, megkeresem Alice-ékat, de ők megelőztek. Épp jöttek le a lépcsőn.
- Hát te mit keresel itt? - kérdezte az előtt említett személy.
- Semmit. - válaszoltam. -Titeket kerestelek- akarta mondani. Ehelyett csak annyit mondott - És ti?
- Igazság szerint kíváncsiak voltunk a ti emeletetekre is, úgyhogy lejöttünk. - vonta meg a vállát Bekki.
- Gyertek, körbe vezetlek titeket. - intettem. - Igazából semmi szokatlan nincs, szerintem olyan, mint a tietek.
  Végig mentünk az egész folyosón, elég hangosak voltunk, a csajok sokat nevettek a vicceimen, és kijött a tanár. Akiről megtudtam hogy Doce-nak hívják.
- Ti mit kerestek itt fiatalok? Nem úgy volt, hogy takarodó van? - vonta föl a szemöldökét. Magas karcsú testalkata volt, közepesen hosszú vörös hajjal. A szeme közönséges barna volt. Szép lehetett pár évvel ezelőtt gondoltam.
- Mikortól van? - kérdeztem.
- Már fél órája!
- Mennyi az idő? - már majdnem nevettem, ő nem tartotta ennyire viccesnek, a homlokán kidülledt egy ér. Látszott rajta, hogy még egy "poén" és elordítja magát. Így gondoltam megkönnyítem a dolgát, de Alice a szavamba vágott.
- Elnézést tanár nő, csak lejöttünk megnézni ezt az emeletet rendesen, kíváncsiak voltunk milyen. nem fordul elő többet. - sütötte le a szemét.
- Ajánlom is! És most mars az ágyba! - utasított.
- Igenis! - tisztelegtem. A lányok nagyot nevettek, Doce egy félig hörgés szerű hangot hallatott.
Már csak ezért megérte. Kicsit odébb mentünk, és nevetésben törtünk ki.
- Ez nem igaz! Hogy merted megcsinálni? - nevetett Bekki.
- Fogalmam sincs, csak úgy jött, mintha Zac állna előttem.
- Láttátok a fejét, majdnem felrobbant! - fogta a hasát Alice.
Ezt a témát kiveséztük rendesen, majd gondoltam megkérdezem, ami régóta izgat.
- Egész végig itt leszünk? - meglepettnek tűntek a kérdés hallatán.
- Nem. - mondta végül hitetlenül Alice. - Nem tudtad? Ez csak az eleje, hogy kipihenjük magunkat, után kapunk egy táskát, felszereléssel, és az erdőben kell gondoskodnunk magunkról. Ugyanis ennek a tábornak a neve "túlélő". Mégis mit hittél? Hogy ezt kell túlélni? - nevetett
- Nem, csak fura volt, hogy akkor miért ide hoztak minket. Meddig leszünk itt? -meredtem vissza rá. Nagyon meglepődtem a válaszán.
- 2 napig. - válaszolta.
  Ezt felemésztettem, majd elköszöntem tőlük, és vissza mentem a szobámba Zac-hez. Örömmel vettem tudomásul, hogy még a TV-t bámulja. Beszámoltam elmeséltem neki Doce-os esetet, és azt, mi lesz 2 nap múlva. Annyira le sápadt, hogy megérte volna lefényképezni a fejét. Emlékül, hogy ő akart ide jönni.
- Haver, ezt nem mondod komolyan! Ne szívass!! - hitetlenkedett.
- Nem szívatlak, esküszöm! - erre még jobban kifutott a szín belőle. Annyira sápadt lehetett kb, mint egy vámpír. Csak azok nem léteznek.
- Basszus minek jöttem én ide. - dőlt hátra az ágyra.
- Látod, én megmondta, hogy ne akarj..
- Jó, nem tudtam hogy tényleg az lesz! Ki gondolta volna!
- Mondjuk egy normális ember! - itt már kissé felemeltem a hangom. Zac-nek  reakciója: Nevetés. Jellemző. Ott hagytam, hadd legyen el magában. Letusoltam, majd átvettem egy tiszta pólót.
Eszünk ágában sem volt aludni, elütöttük az időt, pókereztünk, TV-tünk, egyszóval el voltunk. Mikor már hajnalodott, elfáradtunk, és kidőltünk.

Arra keltünk, hogy a Doce egy trombitával a kezében, a fülünk felett elkezdi a katona indulót..
Mondani sem kell, kiugrottunk az ágyból.
- Ember mi ütött beléd? - kérdeztem. Aztán megláttam.
- Jajj elnézést tanár nő, azt hittem Zac az. - de ő nem volt elnéző
- 10 perc múlva lent a földszinten reggeli. 1-2 gyerünk! - tapsolt kettőt.
- Haver, ez a nő ijesztőbb, mint az igazgató helyettes a suliba. - mondta Zac.
- Az! - ingattam a fejem. - Gyere menjünk le, mert még a végén büntetőt kapunk. - intettem neki.
Lementünk reggelizni, és örömmel vettem tudomásul, hogy svédasztalos reggeli van. Minden volt a kenyértől kezdve az energia italig.
- Te, ezek az erdélyiek tudnak ám élni rendesen! - bökött meg Zac.
- Igen. - válaszoltam. Eléggé másnaposnak éreztem magam, pedig nem ittam semmit. Max egy-két korty vizet. - Gyere válasszunk valami étel szerűséget.
 Tömérdek asztal volt elrendezve, látszólag szabálytalanul. Mindenhol ültek. Így sokkal többnek tűnt a közösség, mint a buszon. Megtaláltuk Alice-ék asztalát, de inkább másikhoz ültünk ketten. Én két kiflit vettem el, szalámival, sajttal, és uborkával. Meg egy bögre kávét. Nagyon kellett az energia, hogy felébredjek. Szegény Zac, annyit beszélt, én meg nem is figyeltem rá.
- Tessék? - kérdeztem vissza, a kérdésére.
- Csak annyi, hogy nem ülünk oda Bekkiékhez?
- Nem, vagyis, te mehetsz, de én nem. Nincs kedvem innen már fel állni, bocs haver.
- Semmi baj, majd holnap.
Ezzel abba is maradt a beszélgetésünk, csak ettünk. Azt szeretem Zac-be, hogy mindig tudja, mikor kell csöndbe maradnia.
Nyugodtan reggeliztünk, mikor egyszer csak, megrúgták a székem.
- Hé, Zac ezt mért kellett? - kérdeztem tőle.
- Mit? - nézett rám ártatlan fejjel. - Nem is csináltam semmit.
- Miért rúgtad meg a székem?
- én nem csináltam ilyet! - tette a kezét a mellkasára. Ezt csak akkor teszi, ha tényleg igaz.
- Akkor ki volt? - teljesen egymás felé fordultunk, mikor egyszer csak valami mintha megmozdult volna az asztalon.
- Te is láttad? - kérdezte Zac.
- Igen! Mi volt ez?
- Eltűnt a késem.. - mondta félve. A legélesebbet vettem el a készletből.
- Nem esett le?-kérdeztem. Hisz nem vihette el semmi. Nem léteznek ilyen lények.
- Nem. - megnéztük mindenhol, míg hirtelen egy sikolyt nem hallottunk a konyhából. Mi ültünk hozzá legközelebb, így gyorsan be is tudtunk menni az elsők között.
Mit tesz isten mi állt ki az egyik pincér szívéből? Persze hogy Zac kése....(folytatjuk:P)